2007.04 hó körűl jelent meg a Nők Lapjában...
(azóta van némi változás:P)

Nemrégiben kaptam egy gyönyörű levelet. Egy nagymama azt kérte, írjunk a budapesti Hunyadi Mátyás Gimnázium XII.D osztályos tanulóiról és osztályfőnökükről. Azokról a nagyszerű fiatalokról, akik az ő izomsorvadásban szenvedő, kerekesszékes unokáját, Hozleiter Fannyt befogadták, szerették, és időt, fáradságot nem kímélve elsegítették az érettségiig. Először Fannyval találkoztam…

Felhőtlen mosoly és kacagó szemek, amelyek kiragyognak egy nagy kerekesszékből.
- Tegezhetlek? -kérdezi Hozleiter Fanny, és mintha a szél fújná el minden szorongásom.
- Gyere utánam, elviszlek egy tuti helyre - int kedvesen. - Téglagyári Megálló a neve. Itt rendeztük a tizennyolcadik szülinapomat! Remek túrógombócot főznek. Rendszeresen járok ide, de sajnálatos módon idővel egyre kisebbek lettek a gombócok. Egyszer megemlítettem ezt a vendégkönyvben, mire másnap szóltak, hogy „jól van, Fannus, vettük az adást”, és kihoztak egy óriási túrógombócot tejföllel leöntve, csak nekem. Majd meglátod, milyen jó fejek...! - a mosolygós arc csak mondja, mondja, és közben ördögi ügyességgel dodzsemezik a járókelők között. Alig érek a nyomába.
Duracell nyuszi
- Az osztálytársaim is meglepődtek ezen - fordul vissza nevetve. - Az első órán játékosan kellett bemutatkoznunk egymásnak. Az osztályfőnökünk azt kérte, hasonlítsuk magunkat valamilyen állathoz. Amikor rám került a sor, kijelentettem, hogy én vagyok a gepárd. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Azonnal érzékeltem. Én ezzel az elektromos székkel mindenkinél gyorsabb vagyok! - mondtam viccesen. Attól kezdve én voltam a duracell-nyuszi, aki a gólyabálon turbózta a kocsiját, és ceruzaelemeket dobált szerteszét a teremben.